Faythe Carter

• Faythe Rose Carter •

• Szeret - nem szeret

Öt dolog, amit szeret a karaktered :

¤ A hasam -> Szeretem a hasam, egyszerűen imádok enni. Az a fajta lány vagyok, akinek – ha fogalmazhatok így – hatalmas, farkasétvágya van. A főétkezéseknél rendszeresen repetázom, nap közben pedig mindig van nálam egy kis nassolnivaló. Keksz vagy ropi, de általában egy zacskó popcornt rejtegetek magamnál. A legjobb az egészben pedig, hogy az alakomon ez mind nem látszik.

¤ Szabadságot -> Világéletemben utáltam korlátok között élni. Sosem rajongtam a szabályokért, nem is túl gyakran tartottam be őket. Szerintem a szabadság egy olyan dolog, ami mindenkinek ki jár, akár csak a saját akarat. Ez az, az egy dolog, ami miatt egész életemben küzdöttem és továbbra is küzdeni fogok.

¤ Veszekedni -> Hihetetlen, vagy sem, de én élvezek minden egyes alkalmat, amikor veszekedhetek. Főleg akkor, ha ezt az erre megfelelő személyekkel tehetem, akik nem fújnak visszavonulót egy heves vita kellős közepében.  Szeretek összekapni minden kis apróságon, azt pedig egyenesen imádom, hogyha nekem van igazam, már pedig a legtöbb esetben nekem van.

¤ Vadászni -> Ó, igen! Hogy farkasbőrben, vagy emberbőrben teszem, az számomra mondhatni lényegtelen. Élvezettel tölt el, ha átharaphatom néhány vérszívónak a torkát, vagy karókat döfködhetek keresztül a szívükön. Tetszik, ahogy az adrenalin keresztülszáguld egész testemen az üldözés hevében, az pedig már csak a hab a tortán, mikor a vérszívó nem „szaladgál” már többet.

¤ Őszinteség -> Nincs is olyan dolog, amit ennél nagyobbra értékelnék az emberekben. Nem érdekel, ha fáj, nem érdekel, ha rút, hiszen néha az igazság ilyen. Nem mindig van ínyünkre, de még mindig jobb tudni az igazat, mint hazugságok közepette létezni.  

¤ Irodalom -> Egy jó idézetnek, versnek vagy könyvnek sosem tudtam nemet mondani. Szeretem a régi, poros könyveket lapozgatni, az illatukat, a tapintásukat. Odavagyok a romantikus - és a kalandregényekért, de persze a detektív és egyéb témájú könyvekre sem mondok nemet.

¤ Eső, vihar -> Kedvelem a vihar hangját, azt a mély dörgést, ami megrázza a házakat és az egész tájat. Élvezem. ahogy a hideg esőcseppek a bőrömre hullnak, a hangot, a kopognak a betonon.

¤ Sötét, éjszaka -> Hívogató a feketeség, ami könnyű lepelként borít be mindent. Szeretem az apró fénypontokat az égen, amik megvilágítják az utat az éjben.

¤ Bosszú -> Ki tudna nemet mondani egy jó kis bosszúra? Hát én biztos nem. A bosszú minden előkészületét, pillanatát, már csak a tervezgetését is élvezem. Hát, igen… ez vagyok én; csupa báj és kellem.  

Öt dolog, amit nem szeret:

¤ Bohócok -> Ez most vicces lesz, de esküszöm, félek tőlük. Ijesztő az a vidám pofa, amit festenek magukra, na és az a hatalmas cipő… Úgy hiszem, ezek a mázolt képű szörnyek képesek lennének még a világból is kikergetni. Brr…

¤ Vámpírok -> Átkozott fogas szörnyek. Azt hiszem már csak az ösztöneimnek köszönhetően is gyűlölöm őket, a véremben van. Eddig azonban képes voltam könyörületet mutatni azok felé, akik megérdemelték, ma már nem csinálok ilyet. Egyetlen vámpír tette miatt, kegyetlenül és könyörtelenül végzek velük. Végtére is; Úgy jó a vámpír, ha karózva van.

¤ Cukormázas kedvesség -> Rosszul vagyok a túlzott, mézes-mázas, cuki-muki, nyálcsorgatós kedvességtől. Nem bírom, ha valaki így viselkedik, egyenesen ráz tőle a hideg. Ezeknél szerintem még egy bunkó, nagyképű, idióta is kellemesebb jelenség.

¤ Rózsaszín -> Ez az egyetlen szín, amitől borsódzik a hátam. Rühellem, nem is bírom elviselni. Már alapból azt sem értem, ki az, aki ezt szeretni tudja?!

¤ Gyáva férgek -> Annyira rossz, hogy akadnak olyan emberek, kik a saját szeretteiket áldozzák fel annak érdekében, hogy a saját életüket mentsék. Egyszerűen rosszul vagyok tőlük, és megvetem őket. Az ilyen férgek engem inkább messzire kerüljenek.

¤ Szabályok -> Sosem szerettem a szabályokat, én inkább az a fajta vagyok, aki előszeretettel szegi meg őket, vagy keres mindig egy kiskaput, azoknak áthágására, megkerülésére.

¤ Dohányzás -> Azt hiszem ez a legegyértelműbb. Nem szeretem a füstjét, a szagát, már magát azt a tényt sem nagyon szeretem, hogy vannak emberek, akik viszont szeretik. Ha tehetném, leszoktatnék róla mindenkit, akinél csak látom.

• Grimm legszebb meséi

Mancsaim puhán, szinte egyetlen hang nélkül érintették az erdő fekete talaját. Karmaim kissé a földbe vájtak, felkavarták az avart, ahogy adrenalinban fürdőző testemmel, keresztülrohantam a fák és bokrok sűrűje között. Köröttem a sötétség betakart mindent, még csillag sem volt az égen, mely világosságot onthatott volna. Én még is tökéletesen láttam, könnyedén felfedeztem az apró rágcsálókat, melyek menedéket kerestek a bokrok törzseinél. Mi több! Az emberi füleknek talán néma csendnek, nekem inkább az éjszakai állatok neszeitől, zajosnak tűnt minden. Kitűnően hallottam a rágcsálók motoszkálásait; ahogy a pici mancsaik a földet kaparásszák, a bogarak és más rovarok zümmögésre hasonlító hangjait; ahogy tovareppentek az éjben, valamint lépteket; melyek kétség kívül nem az állatokhoz tartoztak. A hang forrása sokkal inkább emlékeztetett arra, amint éppen elkapni igyekeztem. Előttem járt és nagyon gyorsan haladt. Szinte már csak siklott a föld felett. De én halottam őt, s tudtam, hogy merre tartott; előre a sötétbe, melyben megbújhatott.
Éles fordulatot vettem, hátsó lábaim megcsúsztak ugyan a nedves földön, de nem siklottam félre. A hajsza csak most kezdett igazán izgalmassá válni, ahogy átugrottam egy kidőlt fatörzs fölött, annak túloldalán először mellső, majd hátsó lábaimmal a földre érkezve és már futottam is tovább. Éreztem, hogy a vérszívó a közelemben volt, hallottam lépteit, orromban éreztem a szagát. Lelassítottam.
Valami megmozdult előttem a sűrűben. Hiába láttam majdhogynem remekül, ennek a valaminek csak fekete, körvonalak nélküli alakját sikerült kivennem. Ahogy pedig észrevettem, úgy tűnt el a rejtekből, egy másikhoz kerülve. Ezúttal mögöttem zörrentek meg a bokrok.
Az alattomos, sunyi kis cseleik mindig felelevenítik bennem, hogy miért is csinálom azt, amit. Eszembe juttatja, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Hogy a falkám miért harcolt, hogy mire képeztek ki, hogy milyen célt szolgál, hogy ők miért haltak meg, hogy miknek és egész pontosan kiknek a keze által végezték be. Röviden: Ez emlékeztet rá, hogy miért is irtom őket. Mert azt hiszik jobbak, azt hiszik, hogy mindent megtehetnek, hogy az övék a világ, mi meg csak puszta szórakozás vagyunk a számukra. De nem így van. A világ nem az övék, míg mi farkasok itt vagyunk, míg az emberek és vadászok küzdenek ellenük. Míg élünk és lélegzünk, addig semmi sem az övék, nem uralkodhatnak!
Olyan gyorsan pördültem meg, mint még soha. Stabilan, támadásra készen álltam, a hang forrása előtt. Vicsorítva, mély, torokhangon morogva, hörögve figyeltem a bokor mögötti árnyakat. Láttam Őt. Láttam arcának minden vonását, melyen torz vigyor futott keresztbe az élvezettől. Élvezte, hogy játszhat velem, hogy úgy rángathat, mint egy bábot, még úgy is, hogy én magam tisztában voltam vele, hogy mit csinál. Felhergelt, a bosszúvágyamat táplálta újra és újra. Én mégis, ennek tudatában is mindig fejjel rohantam a falnak, s minduntalan a piti kis játékaiban találtam magam. De most itt volt és láttam őt. Életemben eddig csak egyszer láttam az arcát, mikor kiirtotta a falkám minden tagját. Jól emlékszem arra az estére, pedig nem voltam több, mint 8 éves. Falkám minden tagja egy helyen volt, az újabb sikeres vadászatokat ünnepeltük, mint minden évben. Remek hangulat uralkodott az egész társaságon, míg nem a vámpírok be nem törtek hozzánk, a hangulat pedig egyenesen pokolivá vált. Harcoltunk mind, még a gyerekek is, de ez rajtaütés volt, kifigyeltek minket, esélyünk sem volt a túlélésre, hiába voltunk többen. Vér borított be mindent, beleértve engem is, mikor mozdulatlan feküdtem a földön. Már nem tudom, hogy az csak az én vérem volt-e, vagy valamelyik másik farkasé, de ez most nem is lényeges. Csak az, hogy akkor láttam meg az ő arcát először. Azt az arcot pedig örökre megjegyeztem magamnak, felejthetetlenül is az emlékeimbe véstem.
Most pedig, hogy itt állt előttem, csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy miszlikbe szaggassam. Hangosabban és fenyegetőbben morogtam. Karmaim a földbe vájtak, készen arra, hogy elrugaszkodhassak és rávethessem magam. Tekintetem le nem vettem az övéről, nem akartam elmulasztani egyetlen pillanatot sem, amikor nem figyel. Bokrok zörögtek majdhogynem a vámpír háta mögül, én pedig még ennél is hangosabban kezdtem morogni, előrébb is léptem, hogy magaménak tudjam a vámpír figyelmét és ne vegye észre a rá leselkedő veszélyt. Úgy bizony, ezúttal nem voltam egyedül, s a vadász, aki velem tartott a fogas szörny számára sem volt idegen. De hogy ki is volt a vadász? Dorian Noxwell; az egyetlen személy, akiben mondhatni feltétel nélkül megbízom, akit az egyetlen barátomnak tudhatok. Aki elég kitartó ahhoz, hogy engem elviseljen és a heves, legtöbbször talán még durva vitáink után is képes barátságosan nézni rám és mosolyogni. Nem mellesleg közös cél vezérelt bennünket, mégpedig, hogy elkapjuk ezt a rohadékot, aki mind kettőnk szeretteivel végzett, méghozzá talán gyökerestül.
A szemem sarkából láttam, ahogy Dorian megmozdul, ugyan abban a pillanatban Wilder is előrevetette magát. Gondolkodás nélkül ugrottam utána, olyan tempóban szelve az erdőt, amin még magam is meglepődtem. Wilder előttem volt, nem sokkal voltam tőle lemaradva. De így is elég esélye volt rá, hogy újra meglógjon, és megint eltűnjön. Élesen kanyarodtam be az egyik tölgy mellett, túl közel a fa törzséhez, így a legalsó, ráadásul törött ága elég csúnyán megsértette az oldalamat. A seb bár nem túl mély és hamar be is fog gyógyulni, azért eléggé fájt, ráadásul a fémes vér, tömény szaga is arról árulkodik, hogy a seb talán rosszabb, mint amilyennek az adrenalintól fűtötten, érzem én azt jelenleg. Nem álltam meg, csak rohantam és rohantam a helyesnek vélt irányba, miközben igyekeztem kiszűrni az állatok zajait és csak is Wilderre koncentrálni. Hallottam saját szívemnek, vészesen gyors kalapálását, szapora légzésemet, ez mind iszonyú zajnak tűnt nekem, mert nem hallottam tőlük az ég egy adta világon semmi mást, legalább is nem olyat, amit hallani akartam. Óráknak tűnő percegik álltam egyhelyben, hallgatózva, hátha itt van még a vámpír, persze fejben már tudtam a választ; már réges-rég meglépett. Orromat a levegőbe dugtam és beleszippantottam, hátha megérzem Doriant valamerre és megkeressem őt, hogy hazamenjünk. Pofámat a szél irányába fordítottam és mélyet szívtam a levegőből. Éreztem őt, itt volt a közelben. Valami mást is éreztem, valami sósat, ami annyira kedves a pocakomnak. Várakoztam, vártam, hogy Dorian ideérjen hozzám. S míg vártam, az alatt a pár perc alatt a szívverésem teljesen lenyugodott, az ereimben már nem száguldozott őrült tempóban az adrenalin, jómagam pedig letettem a hátsómat a földre, egyenes gerinccel ültem és a farkamat aprót megcsóválva, füleimet hegyezve figyeltem abba az irányba, melyből Dorian közeledett. Valami hihetetlen, hogy ennyire ismer és popcorn tartalékokat hordozgat magánál, hogy a kedvembe járjon, vagy épp, hogy a hangulatomat stabilizálja. Oké, igazából nyílván az én popcornomat hozta el az erdőben ledobált ruháim kupacából, de a szándék a fontos.
A következő pillanatban szétnyíltak előttem a bokrok, a közeledő sötét árny alakja egyre tisztább lett, míg végül tökéletesen láttam Dorian vonásait, főleg azt a nagy vigyort és a gödröcskéit. Ha a farkas pofám engedte volna, én is visszamosolyogtam volna rá, de így csak a farkamat csóválhattam meg.

made by •Aurora•